Régi történet ~ 1. fejezet

1. Egy teljesen új világ

Már vagy egy órája repülhettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy éhes vagyok. Gyorsan előkerestem a táskámból, amit apa készített nekem.  Almás pite apa módra. Őszintén szólva nem erre számítottam, hanem valami rendes kajára, de biztos azért ezt rakta, mert ez az egyik személyes kedvencem. Ez az amit sohasem tud elrontani.

Amint a város fölé értem, elkezdtem böngészni a térképemet, amit Alex adott nekem arra az esetre, ha nem találnék oda. Hát jól sejtette.  Nem a tájékozódó képességemről vagyok híres, azonban szerencsére azért vannak pozitív tulajdonságaim is.

A térkép szerint a lakásom valahol az új sulim közelében található, így elkanyarodtam az iskola irányába. Felülről, igen csak ígéretesnek látszik.  Mivel nem nagyon felhős az ég, kénytelen voltam leszállni az egyik utcasarkon, nehogy valaki meglásson.  Már csak pár utca választott el az új otthonomtól. De vajon itt melyik irányba kell mennem?  Sehol egy utca nevét jelző tábla. Miközben én mélyen elmélkedve kerestem a házat, mellettem pár háztömbnyire egy öregember jelent meg s nekiállt sövényt nyírni. Itt az alkalmam, gondoltam magamban. Tőle nyugodtan megkérdezhetem, hogy merre találom a házat, hisz van pontos címem. Emellett lesz alkalmam pár szót váltani egy halandóval, mert még sosem csináltam ilyet. Ettől a gondolattól picit kirázott a hideg, mintha félnék tőle. Miként szólítsam meg? Ők is olyanok mint mi? Á, ugyan már képes vagyok rá. Ugyanolyan ember mint én, csak nincs varázsereje.  Természetesen azonban a fejemben azt is elképzeltem, ahogy csak csettintek egyet és követem az útvonalat, amelyet csekély kis varázslatom kijelölt. Ám mivel, úgy volt, hogy nem varázsolok ezt nem tehettem. Ehelyett inkább bátorságot gyűjtöttem, majd odaléptem hozzá.

- Jó napot, Uram! Meg tudná esetleg mondani, hogy merre találom ezt a címet? - kérdeztem mosolyogva, azzal odanyújtottam neki azt a kis papírdarabkát, amire az új otthonom címe volt felírva. 

- Persze kisasszony! Ez a ház lenne az- mondta majd rámutatott a közvetlen mellettünk lévő házra. Mit szenvedtem vele, miközben egész végig itt volt az orrom előtt.

- Ó, nagyon szépen köszönöm a segítségét.

- Igazán semmiség. Én is szeretném megköszönni a magácska segítségét. - mondta, aztán rámutatott a seprűmre. Még mindig nem értettem, mire is céloz, ezért továbbra is kérdőn meredtem rá.

- A seprű a kezében, feltételezem, hogy a járdáról söpörte fel a faleveleket. Ez nagyon kedves, a mai fiatalok manapság semmiben sem segítenek.

- Tudja, én igazából nem... - Csak nem ide költözik? - szakított félbe.

- De igen, még teljesen új vagyok itt.

- Akkor ezen túl elég sokat fogunk találkozni, mivel én a szomszéd házban lakom. Jorge vagyok, a közös képviselő. Ha bármire szüksége van, nyugodtan keressen meg.

- Isabell, Isabell Cally - fogtam kezet vele.

- Nagyon örültem kedves Isabell! - köszönt el.

Az udvarba besétálva egy homokszínű téglával kirakott kis társasház magasult fölöttem, ami belülről öt lakást rejt. A lakás a második emeleten van, így miközben felsétáltam alaposan szemügyre vehettem a lépcsőházat is. Tiszta, rendes, nemrég felújított lépcsőházról beszélünk. Egyetlen egy hátránya van csupán: a velem szemben lévő lakásban egy három kisgyerekes család él, akikről az a hír terjeng, hogy elég zajosak tudnak lenni. Sebaj, a gyerekek már csak ilyenek. Egy idő után csak megszokom.

Miután elfordítottam a zárban a kulcsot, ahogy beléptem ledöbbenésemben majdnem hanyatt estem. Frissen festett falak, pont az ízlésemnek megfelelőlen, még picit a festék illatát is érezni lehetett. Letámasztottam a seprűmet az egyik sarokban, majd körbenéztem. Pont jó kis lakás, egy konyha, egy fürdő, egy hálószoba és végül egy nappali. A szüleim jól kitettek magukért, még a szekrénybe is minden cuccom be volt pakolva, az elektronikai dolgok pedig beüzemelve, használatra készen. Mintha csak el sem jöttem volna otthonról, majdnem minden ugyanolyan, annyi különbséggel, hogy itt egyedül vagyok, minden az enyém, otthon meg mindenen osztoznunk kell. Sőt, nem is vagyok egyedül, anya engedélyével magammal hoztam a kutyámat is, Lucy-t. Tudom, általában a boszorkányoknak fekete macskájuk van, de mint látjátok, van kivétel.

Mivel semmi dolgom nem volt, nem kellet kipakolnom meg egyebek, úgy döntöttem elnézek egyet a suli felé. Hétvége van, tehát valószínű csak kívülről tudom megnézni. Magomhoz véve a seprűmet kilétem az ajtón, azonban hamar rájöttem, nem kéne repülni mikor itt van egy köpésre, plusz még mindig áll a veszélye annak, hogy bárki megláthat.

Ez egy csendes környék, itt nincs akkora nyüzsgés mint amerről jöttem. Itt mindenki gyalog jár, vagy autóval, ami elég fura. Senki sem hajlandó elhagyni a szilárd talajt. Bár miért is hagynák el, ha nem is tudják? Emiatt egy kicsit sajnálom is őket. Mondjuk valószínűleg mivel nem szokták meg, így nem is hiányzik nekik. Ahogy ott sétáltam magamban s elnéztem az embereket, úgy éreztem egy teljesen új világba csöppentem. Most még pozitívumként érzékeltem, remélem a későbbiekben sem fog megváltozni a véleményem.

Az iskola épülete elé érve szintén most is csak ámulok és bámulok. Már nem azért, de az otthoni sulimhoz képest, ez egy palota, pedig az sem kicsi. Vasárnap délután van, sehol egy diák, kihalt az egész környék. Már nem kell sokat várnom holnap reggelig, amikortól már hivatalosan is ide fogok járni. A szüleim, mint minden mást, a beiratkozást is simán elintézték egy varázslattal. Nem tudom elhinni, hogy ők még nem unták meg. Tuti nem tőlük örököltem ezt a tulajdonságomat. Gondolom, mások nem lennének ennyire fellelkesülve a sulitól, én sem rajongok érte, most mégis izgulok kicsit. Otthon jó tanuló voltam, remélem itt is az leszek. Biztosan lesz olyan tantárgy, ami ott nem volt, vagy fordítva. Amitől talán még tartanom kéne az az osztályom. Remélem, úgymond normálisak lesznek, olyanok, mint a régiek.

Nagyon elbambulhattam, mert arra lettem figyelmes, amint egy nagy fekete kutya ugatva rohan felém. Megpróbáltam kitérni előle amennyire tudtam, de már késő volt. Nekem jött, mire én összeestem, a hatalmas testű kutya meg egyenesen rám mászott s elkezdett szagolgatni. Miközben próbáltam magamról levakarni szegény szerencsétlen jószágot, időközben a gazdája is ideért.

- Bocs, ugye nem lett semmi bajod? - kérdezi, mire én felnéztem. Egy magas vállig érő, vörös hajú, szürke szemű helyes srác állt mellettem. A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, én viszont el is fogadtam a segítségét.

- Semmi baj, jól vagyok. - nyugtatom meg.

- Nem tudom mi a baja, nem szokott ilyet csinálni.

- Nekem is van egy kutyám. Biztos megérezte rajtam a kutya szagot. - magyarázkodtam lesütött szemmel, mert igazság szerint állítólag néhány halandók között élő kutya faj megérzi a boszorkányokat.

- Annyira nem érdeklik más kutyák, na mindegy. Amúgy mit csinálsz te itt ilyenkor?

- Hát csak megnéztem a sulit. Tudod, holnaptól ide fogok járni.

- Tényleg? Hányadik évfolyam?

- Tizenegy.

- Akkor lehet, az osztálytársam leszel. Castiel vagyok, és te?

- Isabell.

- Hát akkor nagyon remélem, hogy az én osztályomba fogsz majd kerülni. Szeretem az ilyen csinos lányokat. - közölte hatalmas mosollyal a száján, aztán mintha mi sem történt volna elment. Én meg csak álltam ott, elpirult arccal mint aki most kapta volna élete első csókját, vagy hasonló. Még ha az Ő osztályába is kerülök, ami jelen esetben nem tudom jó lenne-e vagy rossz, elég érdekesek ezek az itteni emberek, őt is beleértve. Kezdek egyre jobban félni a holnapi napomtól. Nem szeretném, ha mindenki egyből rám nyomulna. Anya erre szokásához híven biztosan a szokásos tanácsát adná: Csak varázsoljam el, és máris minden problémám megoldódik. Én viszont sohasem szerettem azt a fajta varázslatot, amikor más emberekkel teszünk valamit. Még akkor sem ha a hatása csak ideiglenes. Ám, most meg aztán végképp nem teszek semmi ilyet. Hagyom a dolgokat maguktól alakulni, lesz, ami lesz. Legrosszabb esetben maximum hazamegyek, de nem valószínű, hogy erre sor fog kerülni. Vagyis remélem.