Transparent White Star

2016. augusztus 31., szerda

Fontos bejelentés

Sziasztok!
Már elég régen hallhattatok bármit e blogom felől, ezért már épp itt volt az ideje, hogy adjak valami életjelet. Mint láthatjátok a blognak új kinézete van (Amit nagyon köszönök szépen Perrie-nek), s megváltozott rajta pár dolog. Ennek egy teljesen egyszerű oka van. A nyár alatt kettő kritikát is kaptam a blogról, és mindkettőben azt írták, hogy lehetne ötletesebb is maga a történet, de igazából az utóbbi időben már nekem sem tetszett annyira. Ezért hát úgy döntöttem, hogy újrakezdem a történetet, viszont a blogot meghagyom, csak átalakítom. Azonban már az is feltűnhetett, hogy a fejlécen nincs rajta Castiel, és nem is véletlenül.  Ez a másik nagy változás, ugyanis a történet újrakezdésével megválok a CSJ száltól, bőven elég, ha csak egy blogom alapul a játékra. Ettől függetlenül maga a történet nem változik, csak máshogy lesz felépítve. Az összes menüpontot frissítettem, ha megnézitek, ott is láthattok pár változást, valamint a fülszöveg is megújult. Kicsit szégyenlen magam emiatt, hiszen ez már a második blogom amit újra fogok kezdeni, és erre nem vagyok kimondottan büszke.
Remélem, hogy majd az új részeknek is lesz akkora olvasottsága, mint a régieknek, s ti olvasók nem tűntök el, mert már nincs Castiel és a többi játékbeli karakter. Az utóbbi időkben szerintem már nagyon a haldoklás szélén volt a blog, nem tudom ti észrevettétek-e. Igazából már amikor kiírtam szünetet valahogy éreztem, hogy ez lesz. Ugyanakkor a régi részeket nem fogom letörölni, hanem a régi történet menüpontban megtalálhatóak lesznek azok is.
A másik ok a suli, amiért írom ezt a bejegyzést. Most fogok középiskolába menni, tehát nem tudom mennyi időm lesz a blogra és mennyit tudok írni. Viszont nem olyan rég Kanna-chan ébresztett rá az igazságra, miszerint iskolaidőben többet írunk, mint a nyáron. A szavait idézem: "Amikor iskola van folyton az jár az agyamban, hogy mehessek haza írni." Be kell vallanom, teljesen igaza van, szóval lehetséges, hogy több rész fog majd érkezni, mint a nyáron. Ebben most csak az egy gátol meg, hogy a gépem rossz, pedig azon volt inden írással kapcsolatos dokumentum. Nem vesztek el, valószínűleg maga a gép is meg lesz javítva, ám nem tudom megmondani pontosan mikor. Az utolsó egy hétben elkezdtem írni a Crystal Precure első fejezetét, de két oldal után ugye elromlott a gépem. Mindenesetre megpróbálom időben hozni a prológust, akár még a gépem megjavítása előtt is hozhatom.
Egyenlőre csak ennyit szerettem volna, remélem nem haragszotok rám az újrakezdés és a részek hiánya miatt, és továbbra is olvasni fogtok! :)

Az új tanévre pedig sok kitartást és szerencsét kívánok!
Legyetek ügyesek és tanuljatok! :D
Arisa


2016. április 1., péntek

Régi történet ~ 8. fejezet



8. Élet-halál között

Szombat reggel olyan fél tizenkettő felé kelthettem, ami már inkább dél volt és nem reggel. Felhúzva redőnyt úgy éreztem majd megvakulok, ezért kicsit visszahúztam, és csak egy kis résen jött be a fény a szobámba. Gondoltam kimegyek a nappaliba és a bátyámat is kirázom az ágyból, de amikor kimentem a nappaliba teljesen üres volt, a nap pedig fényesen ragyogta be a szobát. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem alszik itthon, s be is igazolódott. Csak azt az egyet furcsállom, hogy ha egy lánnyal is volt az éjjel, reggel mindig lelép, ám most úgy látszik, van esély a változásra. Őszintén szólva inkább reménykedek, hogy minél később jöjjön haza. Valakinek muszáj aggódnia érte, ha már nem tud rendesen magára figyelni.
Ránézve a telefonomra látom, hogy van kilenc nem fogadott hívásom, valamint négy üzenetem. Az éjjel nem is nagyon néztem rá a telefonomra, vajon kinek hiányozhattam ennyire?  A nem fogadott hívások Alex-től és Samantha-tól vannak, a négy üzenetet viszont mind Castiel küldte. A barátnőmet visszahívtam, de nem vette fel, a bátyám pedig ki van kapcsolva. Talán lemaradtam volna valamiről az éjjel? Castiel összes üzenete csak pár szóból áll, valamelyik nem is értelmes. Lehet túl sokat ittunk az éjjel? Nem az lehetetlen, nem így ismerem magamat. A vörös lehet többet ivott a kelleténél, de én nem tehettem ilyet. Vagy mégis? Másra nem emlékszem, csak arra, hogy beledobtak a medencébe, utána meg hazafele jövet találkoztunk Nathaniel-el. Gondolom más nem is nagyon történt.
Egy fél óra után kezdett csak el rezegni a telefonom, Samantha hívott. Megbeszéltük, hogy a városban találkozunk egy kávézóban, ami pechemre nem épp a közelben volt. Gyorsan elviselhető külsőt varázsoltam magamnak, ami jelent helyzetben nem épp egyszerű dolog lenne, mégis negyed óra alatt megvoltam. A hajam az úgy ahogy van katasztrofális a tegnapi kis fürdés miatt, ám már nem lett volna időm megmosni, s mivel nem akartam elkésni egy szempillantás alatt rendbetettem egy egyszerű varázslattal. Nem vagyok magamra büszke, de most vészhelyzet van. Mindenemet összeszedve még vetettem egy pillantást a már napok óta sarokban álldogáló seprűmre. Késésben vagyok picit, szóval előnyömre válna, ha repülve mennék. Kissé lelkiismeret furdalással szálltam fel az utca sarkán, ahol szerencsére egy lélek sem járt. Egy óra helyett már fél óra alatt a város felett köröztem, kihasználva a felhős időt, így biztonságban vagyok egyenlőre. Az egyetlen hátrányom az, hogy a felhőktől nem látom  hol tudnék leszállni és melyik utcában van az a bizonyos kávézó. Hála az égnek egy kedves fuvallat megszánt, ezért kissé láthatóvá váltak odalent a dolgok. Kiszúrtam egy kis mellékutcát ahol nincs senki, ott leszállok, és onnan már csak pár métert kell sétálnom.
A mellékutca kicsit sötét volt, ami hasznomra vált, ám egy valamire nem gondoltam amikor elindultam otthonról. Hova fogom rakni a seprűt?  Le tudom kicsinyíteni valamiféle varázslattal, de még úgy sem fog beleférni a táskámba. Egy fél méterrel lekicsinyítettem és csak hagytam a kezemben mintha valami játék lenne. Kisétáltam a sötét kis utcából, majd egyre szaporább léptekkel mentem a kávézó felé. Benézve az ablakon látom, hogy Samantha már itt van. Pompás, még így is sikerült elkésnem. Benyitva egy hirtelen mozdulattal beleraktam a seprűmet az esernyőtartóba, amiben volt még esernyő bőven, ezért kicsit el is takarták.
- Szia, sokat késtem? – ültem le a barátnőmmel szemben, aki már kért mindettőnknek.
- Nem annyira, én is csak öt perce vagyok itt.
- Szóval, mi volt az a nagyon fontos, ami nem várhatott hétfőig és telefonon sem jó? – tértem a témára, mert ez volt a fő ok, amiért ide kellett jönnöm.
- Először is szeretném, ha mesélnél kicsit a bátyádról.
Ez már eleve rosszul kezdődik. Miért lehet most ennyire kíváncsi? Lehet az éjjel jobban összemelegedtek, mint gondoltam, hisz’ mindketten eltűntek valami érdekes módon.
- Mire vagy kíváncsi? Mit meséljek? – kortyoltam bele a teámba.
- Bármit, ami eszedbe jut róla. Szeretném egy kicsit jobban megismerni.
- Csak nem tetszik neked? – kíváncsiskodtam, mert nem jutott eszembe más alternatíva, hogy miért érdekli ennyire Alex.
- Hát, ami azt illeti…izé…lefeküdtünk – mondta ki, mire akaratlanul is félrenyeltem, s köhögni kezdtem.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Persze, csak félrenyeltem, bocsi.
- Na, de mit gondolsz erről?
- Nem tudom, mit mondjak. Ez gyors volt, ám számítottam rá.
- Tényleg? Miből gondoltad, hogy ez lesz?
- Már amikor először egymásra néztetek, abból láttam, hogy ebből lesz valami. Azt azonban nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
- Mérges vagy most? – szemében aggódás látszott, egy kis reménykedéssel fűszerezve.
- Dehogy, inkább örülök neki. És akkor most össze is jöttetek?
- Ez az, amit nem tudok. Azóta nem beszéltem vele, de amikor elbúcsúztunk kedves volt velem.
- Viszont ha jobban meg akarod ismerni, azt hiszem, nem én vagyok a te embered, hiába vagyok a húga.
- Hanem ki?
Mindenkinek van egy legjobb barátja, barátnője. Nekem is van, még otthon volt. Biztos vagyok benne, hogy a bátyámnak is kell lennie egynek, és csak egy valaki jutott eszembe. Castiel. Ha jobban visszagondolok a régi időkre, amikor Alex állandóan a halandók között lógott, s nekem kellett mindig fedeznem a szüleink elől, eszembe juthat pár emlékfoszlány. Már akkor is sokat hallottam a Castiel nevet. A vörös legalább annyira ismerheti Alex-et mint én, sőt akár még jobban is.
- Castiel.
- Miért pont ő?
- Sokkal jobban ismeri, mint gondolnád.
- És muszáj nekem beszélnem vele?
- Miért kinek kéne?
- Neked.
- Nekem? – kerekedett el a szemem.
- Te jobban ismered, mint én.
- Ebben van valami, de ha én beszélnék vele erről, az elég hülyén venné ki magát. Mindenesetre majd beszélek vele azért.
- Köszi, örök hála érte. Viszont most mennem kell, mert várnak, majd beszélünk – ölelt át, majd el is ment.
Ezek után már én is mentem. Felszállva az ég még mindig felhős volt szerencsére, hazafelé pedig már több madár társaságát is élvezhettem. Pár méterre a lakásomtól szálltam le, mert ott nem volt senki, megint egész kihalt volt a környék. Csodálkoztam volna, ha haza tudok menni nyugodtan, ám természetesen nem így lett.
- Hihetetlen, hogy mi mindig összefutunk!
Hátrafordulva a vöröst pillantottam meg, akinek a kezében egy hosszú póráz volt, a másik végén Démonnal, aki ismét elég erősen húzta felém a gazdáját. Ha ez a kutya fog engem lebuktatni, én nem tudom mit csinálok.
- Nem én tehetek róla, hogy állandóan ott vagy ahol én.
- Önkénteskedsz, vagy mi ez a seprű a kezedben?
- Ez csak…olyasmi. És te mit csinálsz erre? – érdeklődtem gyorsan terelve a témát.
- Kutyát sétáltatok, ha nem látnád.
- Amúgy jó is, hogy beléd botlottam, mert akartam veled beszélni.
- Ennyire hiányoztam? – húzta széles mosolyra a száját.
- Reménykedj csak. Samantha kért meg, hogy beszéljek veled.
- Miért nem jött ide hozzám ő?
- Mert szerinte én jobban ismerlek.
- Ez végül is igaz. Aztán, miről akart beszélni?
- Tegnap éjjel lefeküdtek Alex-el, s ezért szeretné egy kicsit jobban megismerni. Kérte, hogy meséljek neki róla, de szerintem te még nálam is több mindent tudsz – hadartam el gyorsan.
- A te drága jó bátyád sose változik. Amúgy ezt miből gondolod?
- Nem gondolom, egyszerűen csak tudom.
- Akkor majd hétfőn mesélek neki kicsit.
- Köszi, örülni fog neki nagyon.
Már nem beszéltünk, csak sétáltunk egymás mellett, Castiel kezében a póráz, enyémben pedig a seprű. Ez kívülről elég  idiótának tűnhetett, az a szerencse, hogy itt még nem sokan ismernek. Nem mondom, hogy nem volt kellemes, sőt talán még élveztem is. Mindig is zavart, ha az utcán nem úgy nézek ki, ahogy szerintem az elfogadható lenne, most mégsem foglalkoztam vele különösebben. Az emberek nem néztek meg, nem is bámultak vagy nevettek ki. Lehetséges, hogy eddig üldözési mániám volt ezzel kapcsolatban. Amióta itt vagyok, kezdenek elszállni a gátlásaim, amik otthon azért bőven voltak bennem, szép számban.
Szépen eljátszottam a gondolataimmal, azt is elképzeltem, hogy együtt megyünk kutyát sétáltatni, ám rájöttem, hogy ez nem lenne túl jó ötlet. Démon legalább kétszer akkora, mint az én Lucy-m, nem kéne a tűzzel játszani, hátha valami baj lesz. Az egyetlen lelki társamnak muszáj mellettem maradnia.
Nagyon elmerülhettem a gondolkodásban, mert arra lettem figyelmes, hogy Castiel a kezemnél fogva ránt vissza az úttestről, ahol épp egy autó ment el előttünk, nem éppen lassú sebességgel. A seprű kiesett a kezemből, az autó szépen áthajtott rajta, én pedig ezt mind végignéztem. Ennek már annyi, kettétörött, legalább nem esek kísértésbe, hogy használjam.
- Figyelhetnél! – oltott le a vörös.
- Csak gondolkodtam, de köszi.
- Ha most nem rántottalak volna el, te is olyan szépen kilapítva feküdnél az úton pont, mint a seprű – mutatott az út közepén darabokban levő seprűre. Szerettem azért, nehéz lesz megbarátkozni majd egy újjal, ha arra kerülne sor.
- Legközelebb jobban vigyázok, most kicsit elkalandoztam – sütöttem le a szemem.
- De tényleg figyelj oda egy kicsit magadra jobban! Nem fáj a kezed, nem szorítottam erősen?
- Fura, hogy ezt pont te mondod, amúgy nem – hazudtam, hisz’ nagyon is fájt, viszont inkább hálásnak kéne lennem érte.
Miután eltakarítottam az útról a seprűt, amit persze a vörös szigorú felügyelete mellett tettem, ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. Látszólag kicsit mérges lehetett rám, nem is mertem nagyon szólni semmit.
- Jobban kéne figyelnem rád, ha ilyen figyelmetlen vagy! –törte meg végül a nagy csendet, már a ház előtt.
- Ugyan már, tudok vigyázni magamra.
- Én nem úgy veszem észre.
- Mindegy, hagyjuk. Köszi, hogy hazakísértél, hamarosan törzsvendég leszel itt.
- Zavarok talán? – kérdezte nevetve.
- Dehogy, nyilván nem azért mondtam – mondtam én is nevetve.
Még fél órát beszélgettünk lent a kapu előtt, ami már inkább csak röhögésnek volt mondható. Csak úgy szalad az idő, de mivel Démon már megunta az egyhelyben álldogálást, végül elköszöntünk. Még mindig nevetve léptem be az ajtón, és meglepetésemre Alex otthon feküdt szokása szerint.
- Hát te? – kérdeztem csodálkozva.
- Miért baj, ha hazajöttem?
- És mi van Samantha-val? Beszéltél vele?
- Ezek szerint tudsz róla. Mondjuk, miről nem tudsz te? – röhögte el magát.
- Ajánlom, hogy ne játssz az érzéseivel, mert megbánod!
- Nem terveztem, nyugi. Samantha különleges lány, van benne valami, ami eddig nem volt senkiben.
Ez az egy mondat bőven elég nekem ahhoz, hogy tudjam, a bátyám tényleg komolyan akarja venni. Ezelőtt még sohasem mondott ilyet, legalábbis én nem emlékszem ilyesmire. Fejlődő tendenciát mutat ezen a téren.
Kora estefelé már én is csak ledőltem, a bal kezemet lelógattam és a kutyát simogattam vele, míg a jobb kezemen rásiklott a szemem arra a piros foltra, ahol Castiel megszorította. Ahogy így néztem kellemes érzés fogott el, melegem is lett egy kicsit. Gyorsan elhessegettem a fejemből azt a kis balesetet, ideje visszatérnem a valóságba. Biztosan a tegnapi medencés incidens miatt megbetegedtem, s azért érzem így magam.

2016. február 18., csütörtök

Régi történet ~ 7. fejezet


7. Valami, amit nem fogok elfelejteni

- Nocsak kit látnak szemeim, a drága jó Alex Cally húgocskáját! – mondta hangosan, s erre aki eddig nekem háttal állt megfordult és akkor megláttam velem szemben ácsorgó embert, aki nem más volt mint maga a bátyám személyesen.

Nem sokon múlt, hogy ott helyben hanyatt ne dőljek, de nagy nehezen sikerült türtőztetnem magam.

- Ne beszélj így vele, amúgy jól vagy? Igen fehér lettél – jött oda hozzám Alex is.

- Persze, semmi bajom, csak kicsit meglepődtem. Bár erre számíthattam volna.

- Hát látod, milyen kicsi a világ – nyomott a kezembe Castiel valami számomra ismeretlen piát, amit utána Alex egyből ki is vett a kezemből.

- Attól még, hogy a legjobb haverod vagyok, nem azt jelenti, hogy leitathatod a húgomat.

Ezen a kijelentésén mindenki nagyot röhögött, és senki sem vette magára. Mindenki tudta, hogy nem komolyan mondta, hisz’ pár másodperccel később a pohár visszakerült az én kezembe. Egész jó így a hangulat, jobb mint amire számítottam. Pár másodperc múlva Samantha is megjelent mellettem, Alex természetesen pedig azonnal lecsapott rá egy ugyanolyan löttyöt adva neki, amilyen nekem volt. Nem vagyok egy nagy piaszakértő, arról nem is beszélve, hogy otthon teljesen más alkoholos italok voltak, így még hozzá kell szoknom az itteniekhez. Ahogy a bátyámat ismerem biztosan tud eben segíteni, nincs miért aggódnom.

- Hihetetlen – sóhajtottam.

- Mi? – nézett rám Castiel.

- Ők ketten. Nemrég ismerkedtek még csak meg, de már nagyon jól kijönnek – mutattam Samantha-ra és Alex-re.

- Mi ebben a hihetetlen? Olyanok mint mi.

Hogy? Jól hallottam? Bizonyára jól, csak nem hiszek a fülemnek. Olyanok mint mi. Hát persze, mi sem ismerjük egymást olyan régóta, mégis meglepően jóban vagyunk. De akkor is fura belegondolni. Amikor idejöttem nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó barátaim lesznek.

A buli hátralévő része mér csak hülyüléssel és ismerkedéssel telt, úgy éreztem mintha megint egy teljesen új világba csöppentem volna. Ám ugyanott vagyok, csak az emberek egy új oldalát ismerhette most meg. Jó kislány révén próbáltam nem sokat inni, nem tudom mennyire sikerült, de az, hogy Castiel állandóan adta a finomabbnál finomabb italokat csak rátett még egy lapáttal.

Fél tizenkettő fele a hangulat már a csúcspontján volt, de Samantha-t elvesztettem, nem volt sehol. Hiába kerestem, nem találtam pedig már kétszer is körbejártam az egész házat.  Fél óra után azonban meguntam a keresgélést, s visszamentem a hatalmas teraszra, ami a nappaliból nyílott, ahol eddig is ültünk.

- Nem láttad valahol Samantha-t? – mentem oda Castiel-hez.

- Azóta nem nagyon mentem el innen, szóval Alex-el láttam utoljára.

- Azért köszi.

- De miért keresed? Itt vagyok én.

Ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Imádom az ilyen megjegyzéseit.

- Mindegy, nem úgy értettem. Neked nincs meleged?

- Egy kicsit, de ahogy látom neked is, tiszta piros a fejed.

- Kösz, te is jól nézel ki – vetettem oda neki.

- Hagyjuk, inkább menjünk ki levegőzni.

Kiérve elég nagy meglepetésben volt részünk. Szemtanúja lehettünk ahogy néhány elvetemült idióta a medencébe ugrál, vagy éppen egymást rángatták bele a jéghideg vízbe. Nem tudtam eldönteni, hogy csak simán részegek vagy alapból hülyék, de úgy láttam, hogy nagyon élvezik a dolgot. A bulikban mindent szabad érv alapján, egyre többen csatlakoztak a csodás programhoz. Már azon voltam, hogy bemegyek mert én nem bírom nézni ahogy a sok hülye  szó szerint beleugrik egy jéghegybe, ám Castiel megállított.

- Hé várj, hova mész? Azt nézd! – mutatott vissza a medence felé, ahol három fiú épp egy lányt dobott bele a vízbe.

- Te jó ég! Szegény lány!

- Jobb lesz ha menekülsz!

- Mi? – kérdeztem, de már túl késő volt mire pontosan felfogtam. Éreztem ahogy hátulról kettő teljesen idegen srác felemel, majd a medence felé veszik velem az irányt.

- Megőrültetek? Azonnal tegyetek le! – kiabáltam miközben hevesen kapálóztam hátha kiszabadulok, ám rájöttem, hogy ez reménytelen. Visszanéztem Castiel-re, de csak egyhelyben állt és röhögött, pedig azt hittem legalább rá számíthatok.

Ha nagyon akartam volna egy kis varázslattal simán kiszabadulhattam volna, de nyilván ennyi ember előtt ezt nem tehettem. Éreztem, hogy most először kezdek bepánikolni amióta itt vagyok, komolyan még az első napon sem voltam ennyire megijedve. Samantha és Alex sehol, én pedig mindjárt landolok a hideg vízben, amin Castiel látszólag elég jól elszórakozik.

Elszámoltak háromig, majd utána már tényleg repültem, a körülöttem lévők hangosan nevetve tapsoltak az „elrablóimnak”.  Rögtön éreztem, hogy libabőrös leszek a vízben, így már másodpercek alatt a felszínen voltam. A ruhám és a hajam is tönkrement, de ez mind mellékes, valószínű a szervezetem sem ússza meg, jövő hétre tuti visszabetegszem. Felnézve a vöröst pillantom meg a medence szélén ahogy szakad a röhögéstől.

- Egyáltalán nem vicces, inkább segíts! – nyújtottam neki oda a kezem, s szerencsére ő is odaadta az övét, így egy gyors mozdulattal fogtam és belerántottam magam mellé a medencébe. Akkor már ne csak én fagyoskodjak.

- Ezt meg miért csináltad? – jött fel a víz alól felháborodva, miközben hátratűrte a vizes haját. Nem mondom, vizesen is elég jól néz ki.

- Azért kaptad mert nem segítettél! – nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Nem is én dobtalak bele!

- De véletlenül sem segítettél volna, hogy megússzam szárazon!

- Persze, hogy nem mert vicces volt.

- Na erről van szó, valamit valamiért – másztam ki a medencéből.

- Most hova mész?

- Nekem ennyi elég volt, hazamegyek , nem akarok még jobban megfázni.

- Akkor elkísérlek.

Nem mondtam azt, hogy ne mert tényleg akartam, hogy velem jöjjön. Legalább lesz társaságom hazafelé, amúgy sem szeretek  egyedül mászkálni éjjel az utcán. Kezdem megszokni, hogy nem használok seprűt, pedig most jó lenne, de megint nem tudtam volna hová tenni. Viszont csodálkoztam, hogy velem jön, az hittem szívesebben maradna még bulizni.  Átfagyva indultunk el, ráadásul így éjjelre a levegő is eléggé lehűlt, nem mintha nap közben annyira meleg lett volna. Útközben röhögve beszélgettünk talán a kelleténél kicsit hangosabban, mondhatni a csendes utcák tőlünk visszhangzottak. Néhány ház előtt elhaladva láttuk, hogy nem csak mi érezzük jól magunkat péntek este, hanem mások is.

Éreztem, hogy egyre jobban fázom, ezért kicsit gyorsítottam, gondolván a mozgástól nem fogok fázni, bár most valószínű ez nem segít. A vörös pár lépéssel mögöttem jött, de hamar beért, ahogy az tőle elvárható.

- Hová ez a nagy sietség?

- Megfagyok, inkább te is siess már. Hóember lesz belőlem mire hazaérek!

- Azért nem kell túlozni, ennyire nincs hideg.

- Dehogynem, téged nem zavar, hogy csurom víz vagy?

- Úgy nézek ki, mint akit zavarna?

- Egyáltalán nem.

- Ha ennyire fázol, akkor tessék! – nyújtotta oda a kabátját, amit egyből fel is vettem. A két kabát így együtt már jobb volt, bár az enyém már átázott, a vörösé meg nagy volt, de most örültem neki.

- Biztos? Neked nem kell?

- Muszáj mindig visszakérdezned?

Erre már csak egy nagyot sóhajtottam, Castiel egyértelműen javíthatatlan, mindig tudja mivel lehet a legjobban elrontani a hangulatot. Mintha nem is Ő lenne, de tudom, hogy Őt így kell elfogadni, s nekem igazából nincs semmi bajom a személyiségével, mert mindig meg tud nevettetni.

Már a parknál jártunk, ami elég kihalt volt, csak a szél susogását lehetett hallani. Valamilyen szinten egy kicsit ijesztő is volt, de tudván, hogy nem vagyok egyedül, nem aggódtam emiatt. Innen nincs messze a lakásom, csak had érjek már haza, hogy vehessek egy forró fürdőt. Ezen elmélkedve csak mentem előre a sötétben a fák mentén, amikor is nekiütköztem valaminek. Vagy inkább valakinek, felnézve az utcai lámpa fénye pont megvilágította az előttem lévő sötét árnyékot, aki nem más mint Nathaniel volt. Mit keres itt ilyenkor? Eddig úgy tudtam az a fajta aki egész nap otthon tanul még pénteken is, ilyenkor meg már rég alszik.

- Nahát szia Nathaniel! Mit csinálsz te itt ilyenkor? – köszöntem neki, Castiel viszont csak egy morcos hellót tudott eldörmögni mögöttem.

- Sziasztok! Ezt én is kérdezhetném tőletek, de már rájöttem, árad belőletek a pia szag – fintorodott el.

- Kikérem magamnak, nem is igaz!

- Amúgy miért vagytok vizesek?

- Ez hosszú történet, had ne most meséljem el.

- Rendben, annyira nem is vagyok rá kíváncsi. Én nem tudtam aludni, ezért kijöttem levegőzni – magyarázta a szőke srác, Castiel pedig a szemét meregette közben jelezve, hogy menjünk.

- Ezt már jobban eltudom képzelni rólad, mint, hogy egy buliba tartasz. De ha nem bánod, mi most megyünk, mert nagyon hideg van.

Épp csak befejeztem a mondatot, a vörös már húzott is el onnan. Nem nagyon élvezte Nathaniel társaságát, unta az egészet.  Nincs mit tenni, ők ketten ilyenek maradnak, varázslattal biztosan nem fogom őket kibékíteni. Bármennyire is akarom, hogy kibéküljenek, eddig nem szeretnék elmenni, hisz’ elvileg leszoktam a varázslásról. Már jó ideje próbáltam ezt az ötletemet megvalósítani, s most, hogy van rá lehetőségem nem szúrhatom el.  Még a végén haza kell mennem, amit nem szeretnék, most nagyon jól érzem itt magam, ezt Alex is tanúsíthatja. Apropó Alex, valahogyan Ő is felszívódott az este alatt, sehol sem találtam, majd hazaér valamikor, miatta aztán tényleg nem aggódom.  Nagy „gyerek” már, tud magára vigyázni, emellett azt csinál amit akar, én nem szólok bele. Ha nem jön haza az éjjel, ami azért bent van a pakliban, az sem érdekel. Lehetne már neki egy barátnője, de még egy rendes tartós kapcsolata sem volt, régebben még a boszi suliban sok lányt vigasztaltam, mondván a bátyám összetörte a szívüket. Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, most a jelenre koncentrálok mert az sokkal fontosabb számomra.

Kicsit elkalandoztak a gondolataim, éreztem, hogy füst megy az orromba. Ösztönösen magam mellé néztem, majd szokásomhoz híven fogtam és kivettem a cigit Castiel kezéből. Úgy látszik, nem tanult abból amiről a múltkor papoltam neki.

- Hányszor fogod ezt még eljátszani? – nézett rám.

- Ahányszor újra megpróbálod.

- Sosem változol – csóválta a fejét.

- Te sem, amúgy meg úgy beszélsz mintha már régóta ismernél.

- Ismerlek én, ne aggódj. Mellesleg ideértünk – mutatott a házra, mire odanéztem és tényleg már ott is voltunk a házam előtt. Észre sem vettem.

- Tényleg. Hát akkor köszi, hogy elkísértél. A kabátodat kimosom, majd csak hétfőn kapod vissza, ha nem baj.

- Nem hát, ráér ám. Ne foglalkozz vele. Majd találkozunk! – kiabált vissza miközben hátrafordulva visszanézett rám, majd elment. Csak néztem ahogy távolodik, s az árnyéka egyre kisebb lesz, amit egy villogó lámpa fénye tett láthatóvá.

Lassan mentem fel a lépcsőn, ahhoz képest, hogy az előbb még mennyire sietni akartam. Mikor benyitottam az üres lakásba, egyből beleültem egy kád forró vízbe, ami jól esett a hideg fürdőzés után. Elalvás előtt általában még álmodozni szoktam, álmodozó típus vagyok, nem tagadom. Ám most erre sem volt erőm, öt perc után elnyomott az álom. Azt hiszem ez egy olyan kivételes este volt, amit nem fogok elfelejteni, a medencés incidens miatt egy ideig megmarad az emléke.