Transparent White Star

2015. szeptember 27., vasárnap

Régi történet ~ 4. fejezet



4. Te aggódsz értem?



Tegnap este már nem válaszoltam Castiel üzenetére, egyrészt nem akartam már olyan későn írni, másrészt gondoltam, hogy majd ma megbeszélem vele.A hangulatom pont az ellenkezője volt reggel, mint tegnap. Semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból, és suliba menni, ráadásul még a fejem is fájt kicsit. Olyan szívesen feküdtem volna még a pihe puha ágyban, a párnák között, de sajnos fel kellet kelnem. Amikor felálltam, hirtelen elkezdtem szédülni, s le kellet ülnöm, hogy ne essek össze. Ugyan Castiel odaadta az esernyőjét, lehet nem tett jót még az az előtti kis megázás.  Mindenesetre bevettem egy fájdalomcsillapítót, majd elkezdtem készülődni. A hajamat megint kivasaltam, mert egészen megtetszett így, a suliban is megdicsérték páran, miután tisztázott minden a pletykával kapcsolatban. A kedélyek lenyugodtak, mindenki megértette, hogy valójában nincs köztünk semmi olyan dolog Castiellel, csak jóban vagyunk. A drága kis Amber is megnyugodhatott, ugyanis mint kiderült, ők hárman, Castiel, Nathaniel és Amber már gyerekkorukban is ismerték egymást, s állítólag Castiel tett valamit, amiért Amber szerelmes belé. Kár, hogy ez viszonzatlan szerelem, nem mintha én akarnék valamit a vöröstől, csupán nem bírom a szőke plázacicát.
Annyira nem akartam most gyalogolni, sajnos fúj a szél, az idő nem éppen mondató szépnek, a tavaszi időjárás elvileg mindig ilyen csalókás. Bár igazából ha seprűvel mennék, akkor is az arcomba csapna a szellő, sőt ott fent még hidegebb is van. Úgyhogy marad a séta, a hűvös tavaszi reggelen. Nem valami kecsegtető, kár, hogy nincs más választásom.
Útközben max hangerőn zenét hallgattam a telómról, hátha kicsit jobb hangulatom lesz tőle. Sokan félnek, hogy ha max hangerőn hallgatnak zenét, akkor nem hallunk semmit, akár meg is támadhatnak. Ilyen veszélytől nem tartok, hisz ugyan megfogadtam, hogy nem varázsolok, vészhelyzetben ott van a teleportáló varázslatom, amivel bárhova el tudom magam teleportálni. Nem nagyon szoktam használni, néha azért azonban jól jön.
Gondolkodás közben, észre sem vettem, hogy csak pár méterre van tőlem az a bizonyos tegnapi buszmegálló, ahová pont most ért be a busz. Különösebben nem figyeltem meg, amikor azonban valaki megfogta a vállam hátulról, annyira megijedtem, hogy felsikítottam és a fél utca minket kezdett el bámulni.
- Psszt! – tette a számra a kezét egy ismerős arc, természetesen a vöröske.
- Annyira megijesztettél!
- Bocs, nem ez volt a célom, csak láttalak, és gondoltam mehetnénk együtt.
- Jól van, menjünk, de többet ne csinálj ilyet!
- Mondom, hogy nem ez volt a célom!
- Jó, nyugi már – nevettem el magam.
A suli felé tartva nevetgélve beszélgettünk, mintha már olyan régóta barátok lennénk. Újra feltámadt a szél, s belekapott hosszú szőke a hajamba, amit ma kiengedve hagytam. Éreztem, hogy fázok, ezért elkezdtem dörzsölni a tenyerem, hátha sikerül egy kis meleget összehoznom, ami sikertelen volt.
- Fázol? – nézett rám Castiel azokkal a nagy szürke szemeivel.
- Igen, de mindjárt ott vagyunk. – mondtam, mire összekulcsolta az ujjainkat. Annyira meglepődtem, olyan jó meleg volt a keze, kellemes  érzés volt, hogy foghattam.
- Majd én felmelegítelek, az én kezem jó meleg ugye? – kérdezte azzal a hatalmas mosolyával, erre én meg elpirultam és bólintottam egyet. Mi van velem? Mi ez az érzés?
- Amúgy honnan szerezted meg a számom? – érdeklődtem.
- Samantha adta meg.
- Gondoltam.
- Mégis miből?
- Samanthán kívül csak Nathanielnek adtam meg, és tőle lehetetlen lett volna, hogy elkérd.
- Miért adtad meg a számod annak az idiótának? – háborodott fel.
- Mert elkérte a beiratkozásnál.
- Akkor sem kellet volna odaadnod neki.
- Ennyire utálod?
- Igen, mert egy seggfej, de honnan tudod, hogy nem vagyunk jóban?
- Ő mesélte.
- Képzelem, biztos az Ő verzióját, amiben mindig én vagyok a hibás.
- Nem hibáztatott senkit, annyit mondott, hogy volt egy régi balhétok.
- Ennyit épp elég tudnod. De miért véded ennyire? – kérdezte mérgesen. Hová tűnt az előbbi gyengéd Castiel?
- Mi? Én nem védem!
- Jajj, dehogynem! Érts meg, nem akarom, hogy egy olyan gyökér mint Nathaniel a közeledbe kerüljön!
- Miért nem?
- Talán tetszik neked?
- Dehogyis! Ne beszélj baromságokat! Te sokkal közelebb állsz hozzám mint Nathaniel! – fakadtam ki, azonban csak akkor esett le mit is mondtam pontosan.
Mivel nem reagált semmit, nem bírtam tovább, s inkább előre futottam az iskola épületéhez, ami már csak pár méterre volt tőlünk. Gyorsan felrohantam a terembe, majd levetettem magam a helyemre, Samantha pedig hátrafordulta érdeklődött, mi bajom van. Megnyugtattam, hogy semmi az égvilágon, mindössze siettem idefelé. Nem akartam neki elmondani az idefele utamat, nehogy nagy feneket kerítsen belőle.
Ahogy ezt ezután várhattam, Castiel nem jött be az első három órára sem. Nem tudom hol lehetett, vagy hova ment, annyira nem is izgatott, de picit kíváncsi voltam. Vajon mindig ezt csinálja?
Egy olyan óra következett, amiért nem vagyok annyira oda, de nem is utálom, méghozzá a tesi. Miután Samanthával átöltöztünk, bevonultunk a terembe, azonban mi érkeztünk utolsónak. Elvileg minden tantárgynak van jó, és rossz része is. Természetesen mi más ha nem a rossz része következett. Az a bizonyos szekrényugrás, amit mindenki „imád”.  Csak túléljük valahogyan, a régi sulimba is volt ilyen, ugyan csak egyetlen egyszer. Általában minden órán amennyire tudok, próbálok figyelni, így tesire úgymond kikapcsolom az agyam, hisz úgysem kell figyelni vagy koncentrálni. Most sem igazán figyeltem arra amire kellet volna. Mire észbe kaptam, már rég ki voltak hozva, s fel is voltak állítva a szekrények. Sajnálatomra a sor hamar elfogyott előlem, én következtem.  Nem tudtam hirtelen mit csináljak, kénytelen voltam csak úgy megpróbálni, semmi tapasztalat nélkül.
Nekifutottam, majd amikor ugrani akartam valahogy beleakadt a lábam a szekrénybe, s ennek következtében valahogy orra estem,  magammal rántva a szekrény felső részét, ami végül a lábamon landolt, elég nagy fájdalmat okozva. Mindenki mellém rohant, hogy jól vagyok, nem esett bajom, és ilyen kérdésekkel.  Valaki azonban mindenkit félrelökve törte előre magát a tömegben, aki nem más volt mint Castiel. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy bajom esett, ezért megpróbáltam felállni, de a lábam meginogott, s visszaestem a puha matracra. Ezek után természetesen mindenki elkezdett sugdolózni, meg a tömeg nagy része felmordult, miközben arra lettem figyelmes, hogy egy izmos kar felemel.  Miért lettem ideges?
- Hé Castiel mégis mit csinálsz? Azonnal tegyél le! – súgtam oda neki.
- Elviszlek az orvosiba!
- Mi? Felejtsd el, jól vagyok, amúgy meg mindenki minket néz.
- És? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, majd utat tört magának a tömegben és kiviharzott velem a tornateremből. Mi az, hogy és? Most miért nem zavarja, hisz tegnap teljesen kiakadt a pletykák miatt. Mi ez a hirtelen hangulatváltozás? Egyik nap még zavarja, ha rólunk beszélnek, másnap meg mintha mi sem történt volna.
Miközben az orvosi felé tartottunk a kihalt folyosón, egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, ami nem is baj. Nem tudtam volna mit mondani.  Mikor odaértünk az orvosi ajtaja elé, halkan bekopogva benyitott, s letett az ágyra.
- Nem érzi jól magát? Vagy talán a testnevelés órán történ valami? – érdeklődött az iskolaorvos.
- Ráesett a szekrény a lábára, de a teste is elég meleg, azt is nézze meg. – válaszolt teljesen nyugodtan Castiel.  Nem Őt kérdezték, miért beszél helyettem? És meleg a testem? Biztosan csak az idegességtől.
- A lába kicsit bedagadt, de más baja nincsen, viszont ahogy látom hőemelkedése van, úgyhogy mára menjen haza.
- Nem mehetek haza! Még lesz óránk! -keltem ki magamból.
- Írok magának igazolást. Haza tud menni egyedül?
- Igen, nem lakom messze.
- Majd én hazakísérem! – vettette fel e remek ötletet Castiel.
- Ez szerintem is jó ötlet, majd szólok a tanáraiknak! – helyeselt az orvos is.
Ma mindenki ellenem van? Haza tudok menni egyedül is. Csak hőemelkedésem van, és már lábra is tudok állni. Nem vagyok én beteg, bár kicsit szédülök, de nem vészes.  Mikor átöltöztem, Castiel már a kapuban várt. Tudtam, hogy előbb fog nálam elkészülni, de direkt nem siettem. Lassan elindultunk, útközben egy szót sem szólva egymáshoz. Az út felénél azonban Castiel nem bírta tovább ezt a kínos csendet.
- Nagyon makacs tudsz lenni, remélem tudod.
- Talán baj?
- Dehogyis, én is az vagyok.  – röhögte el magát.
- Tényleg?
- Aha,  néha.
- Miért vittél el az orvosiba?
 - Talán mert nem akartam, hogy mindenki téged nézzen, na meg te magadtól úgysem mentél volna el.
- Nem is igaz, lehet elmentem volna. – védtem magamat.
- Ja, lehet, tehát nem.  
- Miért, aggódsz értem? – kérdeztem, mire láttam, hogy Ő is elpirult kicsit, ami egész aranyos volt.
- Csak nem akartam, hogy más bajod is legyen.  Néha olyan szerencsétlen vagy.
- Én vagyok szerencsétlen? Nem is ismersz olyan régóta.
- Ennyi idő alatt bőven megtudtalak ismerni valamennyire.
- Amúgy köszi az esernyőt. Visszahoztam, csak elfelejtettem odaadni. – kotorásztam a táskámban.
- Ráért volna, de kösz. Tegnap nem válaszoltál az üzenetemre.
- Nem akartam olyan későn írni, reggel meg nem beszéltünk róla.
- Eljössz? – nézett rám reménykedve.
- Nem is tudom, nem vagyok odavaló.
- Ezt, hogy érted? Akarsz jönni, vagy nem?
- Te akarod, hogy elmenjek?

4 megjegyzés:

  1. Wow, ez nagyon jó rész lett! Várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm szépen! :) Az ötödik fejezetet már megpróbálom előbb hozni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon de nagyon jó rész lett igy tovább és nagyon jól írsz

      Törlés
  3. Köszönöm szépen! :) Örülök, hogy tetszik a fejezet.

    VálaszTörlés